Melissa De La Cruz – Rettegés

A vámpírok elég gyorsan ellepték a könyvesboltokat, szóval óhatatlanul is belefut az ember párszor (vagyis inkább rengetegszer). Nekem is véletlen bevásárlás volt a Kékvérűek sorozat egyik része, majd miután láttam, hogy az a 3. rész, meg kellett vennem az első kettőt is.

Nem valami nagy kedvvel vágtam bele az olvasásba, nem gondoltam volna, hogy tudnak még újat mondani a vámpírokkal kapcsolatban. Szerencsére kellemeset csalódtam.

A szereplők tipikus amerikai látásmód szerint íródtak. Tudjátok a suli szépe, a menők és azok, akiket mindenki kerül. Tizenöt évesekről van szó, akiknek legfőbb problémájuk az, hogy már annyira gazdagok, hogy már a közepesen gazdagok kinézik őket…

Buliznak, piálnak, cigiznek és dugnak, akivel csak tudnak. 15 évesen… Kicsit koraérettek szerintem, akkor már elfogadhatóbb lenne, ha 17-18 évesekről szólna, az már reálisnak tűnik a viselkedésükre. Mellesleg a piát nagyon jól bírják, hiszen 90%-osat is úgy isszák, mint a vizet, nemcsak a vámpírok, a „rendes emberek” is.

A ruházat bemutatása valami mániákus szintet öltött. Volt egy rész, amikor az ablak előtt elhaladó üzletekben is külön le lett írva mi kapható. Rengeteg a márka, olyan sok, hogy az már zavaró. Főleg nekem, aki a ruha beazonosításához a színüket használja.

A történet érdekes, és szerencsére nem annyira mondanám tipikusnak. Tetszett, hogy bár vámpírokról szól a kötet, mégsem a megszokott mitológiát használták fel, hanem kreáltak egy sajátot. Nem érezte azt, hogy a mindenhonnan folyó vámpírosság elöntené a könyvet.

Idegesített viszont, hogy néha elmondják a másikon milyen ruha is van. Elmondják, hogy magukon milyen ruha is van. Vagy elgondolkodnak magukban, hogy a másikon milyen ruha is lehetne…

Mindent egybevetve nekem rövid volt, legalábbis nagyon lezáratlan. Tudom, első rész meg minden, de akkor is valami zárásféle nem lett volna rossz. A történet lassan indul be és teljesen más irányt gondolnék neki az elején, mint amivé válik a végére. Mire belejött, addigra vége lett.

Úgy véltem azt fogom majd írni, hogy nem tetszett és, hogy nem érte meg még a 690 forintot sem, de ez nem igaz. Nem volt csúcsszuper, de rossz sem. 8/10

 

Ray Bradbury – Fahrenheit 451 és más történetek

Elég sok könyv van, amit úgy veszek meg ,hogy fogalmam sincs miről szólnak. Így történt most is, csak annyit tudtam, hogy van benne egy kisregény és jó pár novella. A borítója fogott meg, majd miután kiolvastam a könyvet, az kell mondanom a tartalom is nagyon jó. A Fahrenheit 451 című írás nagyon jól indul, bár az író stílusát szoknom kellett, mert ez az első könyv, amit tőle olvasok. Jól lefesti a világot és elég mély gondolatokat ültet bele a történetbe. Sajnos a végére elfogy a jóság és egy szimpla történetlezárást kapunk, ami nem igazán fogott meg. Az R, mint Rakéta nagyon bejött és legszívesebben még olvastam volna tovább, sajnálom, hogy nem hosszabb. A többiről nem írnék, mert azokról sincs túl sok mondanivalóm, jók és ennyi.

Mindenkinek ajánlani tudom. 8/10

 

Kondor Vilmos – Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes

Nem szoktam magyar szerzőktől olvasni, nem mintha ez valami fogadalom lenne, egyszerűen csak nem igazán tetszik a repertoár, amit a kiadók elénk tárnak, pedig biztos vannak remek írók hazánkban is. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok szerencsét próbálni Kondor Vilmossal és a novelláskötetével, hátha bejön és akkor jöhet a sorozat is. Nem tudom eldönteni, hogy jó ötlet volt-e ezzel kezdeni, mert nem jött be igazán. Persze nem volt annyira rossz sem, csak lassú és némelyik novella eléggé unalmas.

Az író stílusa tetszik és Gordon Zsigmond karaktere is szimpatikus, inkább csak a történetek tartalmában volt némi kifogásolnivalóm. 6 rövidebb írást olvashatunk el a kötetben, amiből talán jó ha kettő jött be úgy igazán. Elég hétköznapiak az ügyek és minden fordulattól mentesek, így nem igazán tudott lekötni.

Talán a két utolsó novella volt a legjobb, a többi közepes. Most egy ideig lekerül a további Kondor Vilmos olvasás a listámról, de azért tervben marad a sorozat. 6/10

 

Marie Lu – Prodigy

Az első kötet eléggé tetszett, így a folytatásra is vevő voltam. Szerencsére nem csalódtam, hiszen a történet olyan irányban haladt tovább, ami fel tudta frissíteni az írónő által lefestett világot. A szereplők, főleg a két főszereplő nagyon szimpatikus, így simán és gyorsan megy az olvasás. Az Első halála egy kicsit túl gyorsan jött és kidolgozatlannak éreztem, jobb lett volna, ha megtudjuk, hogyan és miért halt meg. Az elmondom, hogy én nem olvastam a borító hátoldalán lévő szöveget, nem is szoktam, így teljesen ismeretlen volt előttem a könyv irányvonala, de sajnos az nagyon előrelátható volt még így is, hogy az új Első nem rossz ember.

Aztán ami még nem jött be, az June és a testvére kapcsolatának állandó felemlegetése. Az első kötet is nagyban épült erre, de most úgy éreztem túlságosan is bele van erőszakolva a történésekbe Metias. A többi teljesen rendben volt, a végkifejlet is bejött és a fordulat is, úgyhogy kíváncsian várom a befejező részt. Néhol azért eléggé hasonlít Az éhezők vidaalához, ezt leginkább a “nép téged azonosít a forradalmommal és a változással” féle kormánymegdöntő irányban érezni, de ettől még jó könyv.

8,5/10

 

L. J. Smith – Vámpírnaplók 8. – A vadászok: Fantom

A Visszatérés trilógia rossz volt. Olvashatatlan. Aztán jött egy újabb korszak, egy újabb trilógia, mely A vadászok címet viseli. Ráadásul már nem is L. J. Smith az író, hanem valaki névtelen egyén. Így lehet az, hogy én nagyon vártam már ezt a kötetet, mert úgy éreztem, hogy ezzel majd sikerül visszarázódni a korábbi, első négy részen át tartó élvezetesebb olvasásba. Szerencsére ez meg is történt, hiszen a kötet egyszerű lett, érthető és tökéletesen szórakoztató.

Eltűntek a zavaró tényezők, a rókadémonok, a japán öregasszonyok, a sötét dimenzió is sokkal elfogadhatóbb, mint korábban, és végre valahára megszabadultunk az idegesítő gondolatban beszélgetéstől, Elena semmire se jó szárnyaitól és még sorolhatnám. Ezek mind mind pozitívumok. Egyszerűen felszabadító érzés volt ezt olvasni a sok hülyeség után, ami a 5-6-7. kötet során összegyűlt a TVD univerzumában.

Elena és barátai visszatértek a 3(!). kötet utáni állapotban, tehát Elena sosem halt meg, így vissza sem tudott térni. Kijárták a gimit, még ha ők nem is emlékszenek erre az életükre és most alig várják, hogy főiskolára menjenek. El sem tudom mondani, milyen jó hatással volt ez a letisztultság a történetre. Régi karaktere tértek vissza, és minden visszakerült a normális kerékvágásba. Aztán feltűnik a Fantom, akinek érkezését mindig valami módon előre jelzi a természet. Pl.: Bonnie kezén a vér úgy csurog le, hogy a következő áldozat nevét formázza. Ez egy jó ötlet volt és érdekes.

A Fantom a szereplők féltékenységeiből, érzéseiből táplálkozik, így olyan tények kerülnek kimondásra, amiket az olvasó is érez. Újfent Bonnie a példa, mikor magában jól kiosztja Elenát, hogy milyen álszent és, hogy kit érdekel már a szerelmi élete. Tehát a főellenség jó, a karakterek alakulóban vannak, a történések pedig 1-2 kivétellel már teljesen rendben voltak. Semmi kicsapongás, egyenes, könnyű irányvezetés. Látszik az író tudta merre akar haladni és hova fog kifutni a végkifejlet.

A szerelmi háromszög még mindig zavaró néha, de már nem annyira súlyos, mint eddig. Damon is visszatért a halálból egy egész furcsa módon, és bár kicsit zavart az erőltetett újraéledése, nem volt vele komolyabb gondom. Nyárra jó kis olvasmány, előtudás azért szükséges, bár inkább olvasd így, hogy megkíméld magad a Visszatérés fájdalmas betűitől. 7/10

 

J. K. Rowling – Átmeneti üresedés

A Harry Potter után Rowling egy komolyabb könyvet írt, melytől talán első látásra én is egy kis Harry Potter beütést vártam, azonban teljesen mást kaptam. Nem is titkolom, hogy csalódtam az elején, így közel 120 oldal után jó pár (4-5) hónapra száműztem a kötetet. Nem igazán volt kedvem újra elővenni, mert túl száraznak és töménynek tartottam. Aztán unalmas perceimben újra nekileselkedtem a megmarad több száz oldalnak és másnapra már végeztem is vele, annyira berántott.

A karakterek elég jól kidolgozottak, bár az kicsit furcsa, hogy mindenkinek van valami egyéni tulajdonsága, amivel bele lehet vonni őket a történetbe. Nem igazán szeretnék rá komolyabban kitérni, mert ha kíváncsi rá valaki, úgyis utána fog nézni máshol is a történetnek. A lényeg az, hogy bár a politikai szövegek és hivatallal kapcsolatos történések eléggé untatóan hatottak rám, minden más tetszett. A vége meglepő volt és olyan hirtelen jött, hogy ledöbbentem egy pillanatra, de így visszagondolva ez volt a helyes befejezés.

Szóval én ajánlom mindenkinek, mert tényleg elég érdekes könyv. 8/10

 

Vámpírnaplók 7. – A visszatérés: Éjfél

Itt olvashatod a 16-ig fejezetig szóló értekezésemet, ami még meglehetősen pozitív. Sajnos itt már nem fog semmi jó elhangzani, mert ez a könyv nagyon rossz. De tényleg, irtózatosan rossz. A Visszatérés trilógia megpróbálta meglovagolni a tv sorozat sikerét azzal, hogy az eredeti 4 könyv folytatása lesz. Mindezt nem jól tette, hiszen L. J. Smith nem jó író, de ezek a kötetetek még az ő eddig munkásságát is bőven alulmúlják. A történet nem teljesen illeszkedik egymáshoz, hiszen míg az első kötet 1992-ben játszódik, addig az 5-ben már mobiltelefont használnak és vígan neteznek rajta.

A karakterfejlődés nulla, állandó nyavalygás és szerelmes mondatok egymás fülébe suttogása megy végig a trilógián. Többet nem is mondok a szereplőkről, mert nem érdemes, olyan döntéseket hoznak és úgy gondolkodnak, mint egy ötéves kisgyerek. Semmi felnőtt és érett gondolkodásmód, igaz csak 18 évesek, de akkor is elég sok baleset és természetfeletti dolog történt velük ahhoz, hogy egy kicsit megkomolyodjanak és rájöjjenek, hogy ez a valóság és azzal, hogy nem gondolsz a problémára még nem fog eltűnni.

A főellenségek, a rókadémonok, akikkel a japán mitológiát próbálta belevonni a történetbe az írónő, értelmetlen és szánalmas teremtmények, akiknek a sorsa egyáltalán nem tudja érdekelni az olvasót. A városban elérik, hogy minden kisgyerek a szüleit próbálja megölni, erre a 7. kötet vége előtt kb. 10 fejezettel megmentik a világot a szereplők, de úgy beszélnek róla később, mintha valami hatalmas dolgot tettek volna, közbe meg sehol semmi. Míg a városban egymást próbálják megölni az emberek, addig ők teát ittak a panzióban…

Élvezhetetlen könyvek ezek, a fordulatok se drámaiak. Stefan a kezdő könyv cliffhanger során a Sötét Dimenzióba börtönbe esik. Damon ember lesz a 6. végén, erre a 7. elején már meg is oldja a problémát egy elég béna Sötét Dimenzióba tett utazással, majd még a könyv végén meg is hal. A halála nem lenne rossz, de olyan béna, hogy hihetetlen. Ráadásul az, hogy a halott Damon és Elena még a gondolataikban dumálnak jó pár oldalon át, eléggé zavar engem.

Bálok, idióta dimenziók, unalmas ellenfelek és olyan béna dolgok, hogy az olvasó tűzre dobná a könyvet. Pl.: Stefan és Elena hallja, hogy valaki kopog a szobaajtón, erre az vetül fel elsőnek, hogy egy madár az… Ja, a házban harkály van… Kik ennyire hülyék, mint ezek?

Arrról meg ne is beszéljünk, hogy Meredith a semmiből démonvadász lesz… Nem rossz ötlet, de azért nem ártott volna felvezetni a dolgot. Ja és az mi, hogy a fegyvere egy “harci karó”. Béna.

A kötet végén visszaáll a rend a 3. könyv utáni állapotra, tehát a városban senki sem fogja tudni (csak a főszereplők), hogy a 4-5-6-7. történet megtörtént. Ez azért volt fontos, mivel a L. J. Smith arcába mondta a könyvkiadója, hogy milyen szar író és hogy a Visszatérés trilógiával tönkre vágta a sorozatot, így inkább egy ismeretlen íróra aggatta Elena szerelmi háromszögének sztoriját. (Olvasom a 8-at, tényleg jobb 1000x.)

Ez a könyv 2/10. A trilógia szintén, szóval olvasásra nem ajánlom. Aki még is folytatni szeretné a 4. kötet után, kezdje a nyolcassal.

 

Vámpírnaplók 7. – A visszatérés: Éjfél | 16. fejezetig

Az előző kötet nagyon rossz lett, így sok időbe telt, mire rávettem magam arra, hogy belekezdjek a következőbe. De hát egy trilógiát be kell fejezni, úgyhogy nemrég beszereztem a – sajnos – elég vastag 7. könyvet. A jó hír az, hogy ez már sokkal jobb eddig, a 16. fejezet kezdésénél járok, mint a 6., viszont még mindig olyan béna dolgok és izgalommentes események történnek benne, hogy rossz őket olvasni. Kezdjük azzal, hogy bár a várost halálos veszély fenyegeti már az 5. kötet óta, de nem igazán törődnek vele, végig csak a szerelmi háromszög és a béna, nyálas kapcsolatok uralkodnak. A karakterek már semmi újat nem tudnak mutatni, A visszatérés trilógiában már csak élettelen bábok, akiket azért keltettek életre, hogy L. J. Smith a tv sorozat hírnevét meglovagolja és jól megtömje a zsebét a könnyen szerzett bevétellel.

Aztán ott a Sötét Dimenzió, ami, hát valljuk be egy nagy semmi, mert úgy van beállítva, mint ha valami halálos veszélyekkel teli hely lenne, közben meg hercegnőkről és üveggömbökből nézett szappanoperákról beszélnek. Legalábbis a 140. oldalig számottevőbb történés nem történik. Az előző rész végén Damon emberré változik (miután a Sötét Dimenzióban báloznak egyet), de ez semmi jelentőséggel nem bír, hiszen rögtön megoldást is talál a problémára. És nem, nem változtatja át magát egy jöttment vámpírral, hanem felesleges utat megtéve és inkább csak cselekménybonyolítás ürügyén az írónő teljesen hülye döntéseket és utat járat be vele.

A városban közben Elena és Stefan unalmasan szenved, egymás vérét szívják, nem csak szó szerinti értelmezésben. A páros teljesen kifulladt, főleg Stefan, akinél egy zsák krumpliról is szívesebben olvasnék, az talán érdekesebb és változatosabb lenne. Matt bujkál, mert a rendőrök keresik, persze, hiszen a gyerekek – felnőttek harca a városban nem elég érdekes nekik. Közben Meredith a semmiből démonvadász lesz, teljesen alaptalan módon. Alaric is felbukkan, mert Elena és Bonnie ki tudja milyen képességük miatt, de szellemmé válik és megnézik mit csinál, majd úgy döntenek, ők is csinálnak kerámiaedényeket a rókadémonoknak, akik a legrosszabb ellenségek a világ fantasy könyveinek összességében és ezt most nem úgy értem, hogy “Úristen, de gonoszak és rosszindulatúak”, hanem olyan “Istenem, milyen unalmas és fáradt elme találja őket érdekesnek” módon.

Nem tudom eldönteni, hogy a Sötét Dimenzió valójában mennyire lehet sötét, hiszen attól még valaki nem gonosz, hogy fekete ruhákban járkál, mert az itt lévő “szörnyetegre” leginkább ez jellemző. L. J. Smith tud írni, vagy legalábbis tudott, de ez az új trilógia szörnyű lett és a Vámpírnaplók könyvsorozaton csak rontott, mint javított. Tudom, most sokan nem értenek velem egyet, hiszen olvastam én már egy csomó helyen, hogy milyen istenkirály lett ez a könyv is, de azért ne szálljunk el, mert attól, hogy tényleg jobb, mint a 6. még nem lett közepesnél egy árnyalattal sem értékelhetőbb. Néha túl értelmetlen és át kell olvasni az oldalakat többször is, hogy megértsd most mi a fenét is akart ez a nő, de szerencsére ez az előző kötetben több volt az ezt kívánó lap, mint eddig itt. A történet megfáradt, főleg itt a szerelmi háromszögre és a szerelmi vívódásokra célzok, ami már olyan untató, hogy néha azt kívánom bár lenne hozzá erőm is kihúzgálnám a hozzá fűződő mondatokat a kötetből, de akkor félő, hogy semmi nem maradna a végére. Vagy csak Bonnie és az, hogy cukrot akar venni…

A karakterek már nem tudnak meglepni, már mindent láttunk tőlük és már a háromdimenziósságuk is kettőre csökkent, érezni, miközben olvassuk, hogy Smith néni csak adja a szájukba a mondatokat, nem foglalkozik velük, hogy kinek mit kéne érezni egy egy szituációban, kivéve persze a szerelmet, ami meg már túl sok.Ott van például Meredith “démonvadász vagyok” titka, amit mikor Elena megtudja, ledöbben egy mondat erejére, majd tovább is lép azzal ,hogy “És milyen botod van?”. Na, ez nagyon idegesítő, de ilyen dolgok végigvonulnak az egész trilógián. A váratlan eseményekre történt reakciók nagy nullák, itt látszik meg a legjobban, hogy mennyire is kétdimenziósak, és hogy őket már csak a szerelmi bonyolódások hajtják, ahogyan L. J. Smith írónőt is, aki sajnos még mindezt rosszul is kezeli.

Caroline története tűnik a legérdekesebbnek, természetesen nem kapott még egy fél oldalnyi jelenlétet sem eddig.

Gördülékenyebben lehet olvasni, mint az előző, végigszenvedéses 6. kötetet, de eddig, a 156. oldalig, vagyis a 16. fejezet kezdetéig a történés nem túl érdekes. Talán a Bonnie rabszolga lesz szállal kezdhetnének valami izgalmasabbat, mert az, hogy eddig szappanoperát nézett és cukorkáról álmodozott… egy vicc volt, komolyan mondom. szánalom.

Pontozni még nem fogom, majd, ha kiolvastam, de gondoltam megírom eddig a véleményen, igaz, az előző két kötetet is belevettem a nem éppen pozitív kritikámba.

 

Ransom Riggs – Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Már régen kinéztem magamnak a könyvet, leginkább a borítója fogott meg, aztán pedig a könyv tartalma is felkeltette az érdeklődésemet. Maga a kötet az egyik legszebb kiadás, amit eddig láttam. Tele van fényképekkel és egyéb oldalakkal, amik nem a már jól megszokott fehér lapon fekete betűk elrendezést követik. A képek elég hangulatosra festik a mellé olvasott szöveget és az egésznek egy különleges érzést ad. Maga a történet is jó, bár csak a 100. oldal körül kezd el beindulni és onnantól már szinte letehetetlen. Néhol érződik, hogy előbb a kép lett meg és utána lett beleírva, beleerőszakolva a szövegbe, de ezen túl lehet lépni.

Egy fiú nagyapja halála után különleges képességekkel megáldott gyerekekről szóló régi meséi és utolsó szavai miatt elkezdi felkutatni a múltját, amikor egy elég nagy kalandba csöppen. Röviden ennyi a történet, sok karakterrel, akiknek a felét sem ismerjük meg jobban, de akiket igen, azok szerethetőek és kedvelhetőek. Trilógia első részeként elég jól felépíti az alapokat, bár néha elég vontatott és olykor már előbb össze tudjuk rakni a képet, mint a főszereplő, de attól még jó kis történet.

Összességében tehát én ajánlom, már csak a könyv felépítése miatt is. Az első 100 oldalt túl kell élni, de aztán élvezetes kis olvasmány lesz. 7/10 

 

Jay R. Bonansinga/Robert Kirkman – TWD: A kormányzó színre lép

A Dexter után újabb sorozathoz kapcsolódó könyv került a kezembe. Igaz, ez már magához a szériához íródott. A Kormányzó történetét meséli el, honnan jött, ki is ő valójában és milyen utat tett meg a véres vezetővé válásig. Persze addig nem jutunk el a könyvben, de már elkezdett kialakulni a sorozatban is megfigyelhető közeg. Először lassúnak, vontatottnak találtam a szöveget és a történeseket. Túl sok leírás, kevés történés. Aztán beindultak a dolgok és a könyv 2. fele már jóval érdekesebb, de néha nem teljesen éreztem azt, hogy ez beleillik a TWD világába.

Lehet hülyeségnek fog tűnni, de az egyik problémám az, hogy a zombikat, zombiknak is említik meg néhol. A sorozatban ez egyszer sem hangzik el és valahogy ezt én fontosnak tartom, mert olyan, mintha így nem tudnának ténylegesen arról, hogy mik ezek az élőhalottak. Itt meg mikor kimondják úgy érzem, hogy a zombi mint szó és a jelentése már a tényleges élőhalott invázió előtt is ismert volt számukra és ez ront az összképen, legalábbis számomra.

Aztán néha túl hosszan fogalmaz, de néha olyan tőmondatokban, hogy az már fáj.
Pl.: “Nick vállat von.
Bobby eszik.
Philip járkál és gondolkozik.” (53. oldal)

A végső nagy csavar meglepett és az egész könyvet a helyére tette a sorozat univerzumában, mert addig nem igazán ismertem meg a főszereplőt. Mellesleg idegesítően hülye döntéseket hoznak a karakterek, állandó zaj és lövöldözés, amivel magukra vonják a figyelmet. Ráadásul a tv sorozat nélkül nem igazán lenne érdekes a könyv, mert így van képünk arról, hogy hova érkezik majd el a kis csapat, itt csak az utat látjuk, ami addig vezet. Ha nem nézném a sorozatot, a nagy csavar semmit sem jelentene, és a végét se látnám túl jónak, mert elég semmilyen.

A könyvben csúcspont szerintem nincsen, csak néhány izgalmasabb történés. A szereplőket megkedvelni nem igazán lehet, legalábbis nekem nem sikerült. Csak közepes, de erre már akkor számítottam mikor megvettem. 5/10